Szerda reggel. A fél város még alszik, amikor én tartok a körúton, s megyek a megnyugvás szigete felé, ahol keményen megizzasztanak minden egyes percért.
Meghajlást követően belépek a szent térbe, ahol már többen is nyújtanak. Az edzőterem ismerős illata betölti orrüregeimet. Jó itt lenni.
A bemelegítés után páros gyakorlatok következnek. Keményítünk. Van bőven rajtunk felület, kar csapódik karnak, kéztő a hasnak. Izzadunk. A hasító mozdulatok egyre inkább csúszóssá válnak, markommal a társam gyors keze után kapok. Betalál. Érzem a bordáim sajgását, de nem törődöm vele. Bírom.
Amikor pólónk már testünk részévé tapad, váltunk. Zsákolás jön – a kedvencem. Az órák alatt megkopott kesztyűmet felhúzom. Most egy éves, de ezek a kemény reggelek viseltessé tették. Itt-ott hiányos, máshol vérfolt tarkítja, de tartja magát, akárcsak mi. Fél perc. Ennyivel kezdünk.
Íródott: 2017-ben.