Bizonyára sokan felhördülnek a címen, mert milyen alapon címkézek fel egy ekkora művésznőt egy ilyen jelzővel, ám nem egy ismerősöm van, aki pusztán ez alapján tudja beazonosítani, hogy kinek is a kiállításán voltam még októberben. A Frida Kahlo kiállításról röviden.
Teljesen őszintén mondhatom, hogy azon túl, hogy egy mexikói művésznőről van szó, akit a feministák előszeretettel tűznek a mellükre fogalmam sem volt, hogy mi ez a nagy hype Kahlo körül. Egy-két képét már láttam korábban, egyedi stílusát már korábban megjegyeztem magamnak. De ezen kívül… Még Manchesterben – ahol cirka 3 hónapot töltöttünk – is legalább 50 féle kiegészítőről, ajándékról köszönt vissza munkássága a lehető legrandomabb helyekről.
Így nagyon nagy kíváncsisággal mentem el a kiállításra, amit Ginával már hazautunk során terveztünk. Meg akartam ismerni a művésznőt, szerettem volna bővíteni az ismereteimet, ami az életművét illeti.
Frida Kahlo
A 20. század egyik emblematikus női alakja nagyon hányattatott sorsú nő volt. A mexikói Coyoacánban született, az úgy nevezett Kék Házban 1907-ben. Élete során körülbelül harminc műtéten esett át és az ezt kísérő testi/fizikai fájdalmak visszatükröződnek képein. Járványos gyermekbénulással született (jobb lába deformált volt) ráadásul 1925-ben egy buszbaleset következtében olyan súlyos gerincsérülést szerzett, aminek köszönhetően az anyaságról is lemondhatott. A gerincfájdalmai az évek alatt sem enyhültek, életének utolsó 10 évében előbb kerekesszékbe került, majd végül a jobb lábát is amputálták.
Valamennyi festménye önéletrajzi ihletésű. Képeinek témáját az élete során átélt fájdalmak, szenvedések és lemondások határozzák meg. Viszonylag korán, ágyhoz kötötté vált az élete, sokat festett baldachinos ágyában, az ágya felé rögzített tükör segítségével. Nagy szerelmével Diego Riverával 1928-ban ismerkedett meg, aki legalább annyi keserűséget, mint boldogságot hozott Frida életébe. Csapongó szerelmi életük következtében Frida több viszonyt is folytatott férfiakkal és nőkkel egyaránt.
Azért festem magamat, mert oly gyakran vagyok egyedül,
s magamat ismerem a legjobban.
Széles jelképkészlettel dolgozott, sok vallási szimbólumot (bár ő maga egyházellenesnek vallotta magát) és azték mitológiai motívumot használt, mindemellett ő volt az első festő, aki a női testet és szexualitást ennyire nyíltan ábrázolta. Kiállításai voltak többek közt New Yorkban, Párizsban (a The Frame című képét a Louvre meg is vásárolta) és Mexikóban.
Élete során körülbelül 200 képet alkotott, festményei közül 55 db önarckép.
Mentünk, vártunk, Fridát láttunk
Október 28-án végre mi is eljutottunk oda, hogy elmenjünk a Magyar Nemzeti Galériába megnézni Frida kiállítását. Habár olvastuk, hogy rendszerint hosszas várakozásra kell számítani a bejutáshoz, mi bízva a vakszerencsében étel és ital nélkül vágtunk neki, a pár órás időtöltésnek gondolt kikapcsolódásnak. Hiba volt.
Közel 150-180 ember állt már akkor sorban, mikor mi felértünk, az ajtónállók közölték is, hogy óránként 50 embert engednek be. Ez végig tekintve a soron, közel 3 órás várakozást jelentett. Szerencsére nem vagyunk azok, akik ne találnák fel magukat várakozás közben, így beszélgetéssel és havi tervezéssel töltöttük el az időnket. Ez idő alatt két, szintén sorbanálló nő is becsatlakozott a beszélgetésünkbe, így egy óra alatt végül már négyen-öten osztottuk meg egymással élettapasztalatainkat.
Kicsivel több mint 3 óra hűvösben várakozás után bejutottunk a kiállításra, ahol alig akartam hinni a szememnek, mert szintén sorban álltak az emberek. Rengetegen voltak benn, nem irigyeltem a teremőröket, de úgy őszintén magunkat sem. A kiállításra, habár nagyon sok és szép, ikonikus alkotást hoztak nagyon kicsi volt ez a hely. Vagy túl sok volt az ember. A képeket nem igazán lehetett befogadni, nem volt rá terünk, időnk se (mert nyilván mindenki látni akarta őket, így ha finoman is, de némi tolakodás, illedelmes „bocsánat, csak én is el akarom olvasni” mondat kísérték a nézelődést). A kiírások aprók voltak, még jó, hogy nekem jó a szemem, két nagyobb váll között kikémlelve is el tudtam olvasni őket, de már sok szemüveges velem egykorú szenvedett vele. És akkor az idősekről nem is beszélek.
Nekem személy szerint az utolsó előtti szoba tetszett a legjobban, közrejátszhatott az is, hogy az volt a legnagyobb terem és az ember végre úgy érezhette, hogy egy kis levegőhöz jut. Itt Frida szerelmi élete volt fókuszban, Diego Riveraval, Muray Miklóssal és Trockijjal. Igazi kuriózum volt, Frida magyar, kézzel írt levele; de mindemellett vetítések is színesítették a tárlatok.
Az utolsó teremben egy kiegészítő kiállítás volt, ami Fridát, mint kulturális fenomén mutatta be. Művészeti alkotásokat, fotókat, ruhákat, képeket láthattunk, amiket Frida ikonikus alakja ihletett. Érdekes volt, és nagyon jól képbe hozta az embert arról a Frida-hatásról.
Dióhéjban
Összességében az utóbbi három év legsikeresebb magyarországi kiállítása volt ez (majdnem 20 000 látogatóval rávert a 2016-os Picasso – Alakváltozások tárlatára!!!), amit a hosszú várakozások és tömegnyomor ellenére is érdemes volt megtekinteni.
Köszönhetően a kiállításnak jobban megismerhettem Fridát és munkásságát, ugyanakkor azt gondolom, hogy a helyszín területileg nem igazán volt alkalmas a befogadására.
Amit én Fridából hazavittem, az egy olyan női élet lenyomata, ami tele volt keserűséggel, szenvedéllyel és vibrálással. Kifejező színeivel és egyedi stílusával méltán ikonikus személyiség.
Dió
A kiemelt kép forrása: time.com