A hétvége utolsó zsongásában én is ellátogattam a Ludwigba, hogy megnézzem a Nők Chanelben című kiállítást. A kiállítás kapcsán több kérdés is felmerült bennem a nőiségről, a mosoly jelentőségéről és magáról a divatfotózásról.
Sokáig gondban voltam a divatfotókkal – egészen a 18-20 éves koromig nem igazán tudtam őket értékelni. Ennek nemes egyszerűséggel az volt az oka, hogy a legtöbb fotó amit láttam, érzelemmentes volt, steril, ahol a ruha kontra modell harcából, mindig az utóbbi került ki vesztesként. Sokkal jobban tudtam értékelni a harmonikus képeket, ahol az adott modellek szerves részei voltak a fotónak, s nem csupán biodíszletként bújtak meg egy-egy márkásabb ruhanemű alatt.
Peter Farago és Ingela Klemetz Farago kiállítása szerencsére kiegyenlített mezőnyt biztosított a hölgyeknek – így számomra is fogyaszthatóvá tették még az itt-ott felbukkanó komor ábrázatú, androgün szépségeket is. A tárlat 90 fotónak adott helyet a budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban, melyet július 08. és szeptember 11. között láthatott a közönség.
A Nők Chanelben túlmutatott az egyszerű divatfotó-kiállításon, nemcsak a klasszul megkomponált képeivel, hanem azáltal is, hogy a kiállítótér egyik terme lehetőséget engedett arra, hogy bepillantást nyerjünk a fotózások közötti időszakokba. Huncut szempárok, smink nélküli pillanatok és kócos hajkoronák keretezték olyan modellek arcát, mint Andreea Diaconu, Anja Rubik, Karolina Kurkova, Julia Hafstrom vagy Helene Christensen. Élet sugárzott a fotókból és rövid videósnittekből – életemben először Palvin Barbarát is láttam mosolyogni (tudom ezzel egyedül vagyok…), és teljesen levett a lábamról (…ezzel már kevésbé). Az amúgy főleg komoly, kamerába néző kék szempár mögül kikacsintott a szépség, melyet az ajkak végén meghúzódó ív csak tovább fokozott.
A magyar-svéd párosnak igazán intim pillanatokat sikerült elkapniuk, mindezt úgy, hogy az autentikus környezet – a népművészet, népviselet –, a Chanel ruhák és a profi modellek olyan poliszémikus teret generáltak az egyes fotóknak, hogy nem egyszer tényleges gondolkodásra, megfejtésre késztette a látogatókat. Látszik a gondos tervezés, a művészpáros együttgondolkodása, ami 20 évnyi házasság után talán nem is oly meglepő. A komponálás során nagy hangsúlyt fektettek a kézfejek és a szemek kifejezőerejére – mindezt Chanel ruhák közé bújtatva.
A kiállításon főleg északi- és kelet-közép európai modellek fotói voltak láthatóak (egyesítve két korábbi gyűjteményt a Northern Women in Chanel-t [2010] és a Women in Chanel-t [2015]), s ez azért is volt nagyon jó, mert lehetőséget teremtett arra, hogy megfigyeljük a különféle kultúrából, környezetből érkező hölgyeket. Teljesen más hatást keltett az emberben Karolina Kurkova, aki erőteljesebb kisugárzásával figyelmet követelt a látogatóktól, vagy épp Mihalik Enikő, aki törékenyebb nőiességével az ártatlanság báját árasztotta magából.
Túlnyomórészt fekete-fehér fotók voltak láthatóak a kiállításon, de egy-egy kép erejéig a színesek is felbukkantak. Ezáltal tényleg az elképesztő ruhaköltemények helyett (amik közt 1920-as kollekcióból való darabokat is találunk) maga a kompozíció, a fénykép, a teremtett világ beszélt. Megjegyzem volt is miről. Női sorsok, személyes történetek, kapcsolatok – ilyen és ehhez hasonló témákból merítettek. Magyar vonatkozásban érdekes volt látni azt is, hogy Mihalik Enikő, Palvin Barbara és Vanessa Axente képeiben visszaköszön Tarr Béla filmjeinek hatása, ami célja is volt a művész párosnak.
A kiállítás végén megvásárolható volt a gyűjteményből összeállított katalógus – kb. 40 ezer forintért, melynek teljes bevételét a Save the Children alapítványnak ajánlották fel.
Ha felkeltette érdeklődéseteket a kiállítás vagy a művészpáros munkássága, akkor Peter Farago és Ingela Klemetz Faragoval érdekes interjúkat olvashattok a PS Magazin 16/1., ArtLocator 2016/2. és az Artmagazin 2016/4. számaiban.
Képek forrása: faragofarago.com, rebelliveblog.com, ewawojciechowska.pl, jastrzabpost.pl, divisionart.pl, faragopublishing.com, celebmafia.com